Útfélen

„…nekünk még mennünk kellett tovább. De nem számít, az út az élet.” Egy kultikus regénynek, az Útonnak a mottója ez, de talán az egész műfajé is, akár irodalomról, akár egy road movie-ról van szó… Utazás, vándorlás, meg nem állás. Ezek hősei sosem ragadnak le egy helyen sokáig, de rengeteg érdekes embert, izgalmas történetet ismernek meg. Kapunk néhány mondatot, melyek megörökítik a nagy utazás mellékszereplőinek legfontosabb oldalait, majd megyünk is tovább főhőseinkkel, hogy újabb idegenek legyenek ismerőseink, barátaink az Út hosszabb-rövidebb megállóin.

De róluk, akik nem úton, csak útfélen vannak, csak mindig azt tudjuk meg, ami a főhős oldaláról fontos. De kik ők? Hogy élnek? És a legfontosabb, ők mit mesélnének?

Bizonyára ők is elmesélnék, hogy mennyi érdekes emberrel találkoztak, mennyi izgalmas történet állt meg mellettük, s talán lettek részei. Azt is, hogyan élték meg ezeket a rövid kapcsolatokat. Honnan jöttek ezek az idegenek, s merre mentek tovább? Van-e esély, hogy újra lássák őket, és hiányozni fognak-e, megőrzi-e őket emlékezetük? Elmesélnék talán azt is, milyenek az ő hétköznapjaik. Milyen az út mellett állni, a vándorok szemébe nézni, és egyfajta ellenpontot képezni az állandó útonlevéssel szemben, egyhelyben, gyökereket eresztve együtt élni és együtt lélegezni egy kis darab földdel.

Oktatás kötélpálya előtt.

Oktatás kötélpálya előtt.

Azt hiszem, mi is útfélen vagyunk itt a Ligetben. Kívülről talán azt gondolnánk, hogy itt a sok vendég, emberek jönnek-mennek, s nekünk egyik nap olyan, mint a másik a szezon forgatagában. Pedig egyáltalán nem így van, és sok olyan embert, életutat ismerünk meg, mely örökre a Liget része marad…

Mindenkinek vannak ilyen emlékezetes emberek, akik nyomot hagytak bennünk. Lehet ez az évről évre visszajáró gyermek, akit látunk felnőni, látjuk, ahogy egyre nagyobb lesz, testben és lélekben egyaránt. Vagy egy család, akik közvetlenségükkel és kedvességükkel hatottak ránk, akikkel már öt perc után úgy nevettünk együtt, mintha régi barátok volnánk. Esetleg valaki, akinek a belső harca ragadt meg minket, ahogy kereste és megtalálta küzdeni akarását a kötélpályán vagy a bátorságugráson.

Egyik személyes kedvencem lett például Bence, a kerekesszékes kissrác, aki optimizmusával, jókedvével, és barátságos pimaszságával pillanatok alatt megmosolyogtatta az embert. Kipróbálta kerekesszékes kötélpályánkat, de még csónakba is ült, átélve a vadvízi evezést a Gyöngyösön. És közben csak mesélt, mesélt az életéről, kedvenc helyeiről, barátjairól.

Vagy itt volt Béla is, egy nálunk megrendezett családi táborban. Nála életvidámabb és pozitívabb emberrel még nem találkoztam. Elképesztő lelkesedéssel fogadott minden programot, legyen szó túráról, indián hétpróbáról, vagy egyszerűen csak íjászatról – ő zavarba ejtően hálás volt érte.

Vagy az a gyönyörű szemű lány arról a tréningről, akinek lénye szinte megigézte az embert…

És itt van most az ősz, sőt lassan a tél, és a Liget bezárta kapuit. Ahogy a regények mellékszereplői a fő történetszál csendjébe merülnek, úgy csendesedünk el mi is. Egy ideig valaki más történetének részei voltunk, s most visszatérünk saját életünkbe. Újra magunk vagyunk, egy út szélén, melyen most kevesebben járnak. Mely út, bár most élvezi a megújító nyugalmat, bizony már várja a tavaszt.